A hiányzó köztársaságtól a halott államig

Egy évtizeddel ezelőtt megjelenő könyvében egy román politológus, a kilencvenes évek Romániáját vizsgálva a köztársaság hiányáról beszélt. A Republica absentă (A hiányzó köztársaság) című könyv gyönyörűen vezette végig az olvasót a kor politikáján, és bizonyította be, hogy az országban hiányzik az a politikai és társadalmi projekt, amely medret és irányt adna a közügyek irányításának. Románia képtelen volt köztársasággá, azaz a közjavak megtermelését és igazságos elosztását szolgáló entitássá válni, helyette a szelektív jogalkalmazás, valamint a kenőpénz (mint a közjavak elosztásának szervezőelve) jellemezték ezt a világot. Az állampolgárok közössége helyett az emberek, a népesség lakta ezt a vidéket.

A3 color barbuA könyv megjelenése óta eltelt tíz év alatt a helyzet drasztikusan romlott. Ha hihetünk annak a diagnózisnak, amit a román újbaloldal egyik vezéralakja, Vasile Ernu állít fel, akkor mára nemcsak a köztársaság hiányáról, hanem az állam haláláról beszélhetünk. Ernu tézise szerint, amelyet több blogbejegyzésében és nemrég megjelent esszégyűjteményében, a Sînt om de stângában (Baloldali ember vagyok) is kifejt, Románia megszűnt államként létezni, ehelyett különböző magánérdekek tartják lélegeztetőgépen a már agyhalott államot, hogy vegetatív szerveit felhasználhassák transzplantáció céljából.

A sors iróniája, hogy a hiányzó köztársaságtól a halott államig tartó átmenetet épp az az ember példázza legjobban, akinek a Republica absentă c. kötetet köszönhetjük: Daniel Barbu politológusprofesszor, a Nemzeti Liberális Párt tagja és kulturális miniszter. Barbu egy személyben testesíti meg azt az agresszív, cinikus és gyáva politikustípust, akinek a román állam megszűntét “köszönhetjük”. A miniszter úr verespataki bányanyitással kapcsolatos tevékenysége már egy jó ideje ismeretes. A tárcavezető mellszélességgel támogatja a beruházást és tevékeny részt vállalt abban a folyamatban, amely során a román állam egy része előbb-utóbb egy nemzetközi magáncég szuverenitása alá kerül. Barbu 2004-es könyvében még kritizálta azt a módot, ahogyan a kilencvenes években az Iliescu-adminisztráció gyakorlatilag átengedte a Zsil-völgye fölötti szuverenitást az ottani bányászoknak, és  egy évtizedig a román államnak szinte semmilyen befolyása nem volt a terület fölött, most mégis serényen ügyködik Verespatak ilyen irányú “privatizálásán”.

Ami nálam mégis kiverte a biztosítékot, az december 9-i nyilatkozata volt, miszerint Románia túl sokat (!!!) költ a HIV-fertőzés és az AIDS megfékezésere és kezelésére. Az erre fordított összeg túlzott, így a miniszter, elvégre mi nem vagyunk Dél-Afrika (!!!). So wrong on so many levels! Túllépve azon, hogy egy ez egyben lenézte és orientalizálta Dél-Afrikát, súlyosan megsértette a HIV/AIDS áldozatainak méltóságát, és ami talán a bürokratikus állam tisztségviselője számára a legnagyobb hiba: hazudott.

Sok dolgot mondhatunk el egy államról, a modernitás hajnalán például úgy tartották, hogy az állam célja önmagának fenntartása és növelése. Ez lenne a raison d’etat. A bürokratikus állam azt is észrevette, hogy a terület és a materiális gazdagság mellett a népesség jelenti a fennmaradás és gyarapodás zálogát, és ekképp az egészséges populáció a raison d’etat szerves részévé vált. Az egészséges populáció fenntartásához egyre fejlettebb és szofisztikáltabb anatomo-politikai és biopolitikai eszközöket (Michel Foucault) használ a kortárs állam.

Mindeközben Romániában egy miniszter pénzt vonna el attól az amúgy is alulfinanszírozott ágazattól, amely a modern kor egyik legveszélyesebb fertőző betegségét próbálja kordában tartani – azaz az állam szempontjából, az egészséges populáció célját szolgálja. Az egyén szempontjából, és számomra ez az igazán fontos, növeli a túlélés és egy decens élet leélésének az esélyeit. A HIV fejlett államokban ma már egészen jól kordában tartható, feltételezem, Romániában ennél azért szomorúbb a helyzet. Ám Barbu szerint még így is túl sokat költünk.

A pénzt ő átcsoportosítaná a kulturális tárcához, ahonnan majd az életbe lépő decentralizáció nyomán a helyi bárókhoz kerülhetne, ahonnan persze a pénznek nyoma vész. Ezzel is az állam halálán dolgozna a miniszter úr, az új decentralizáció ugyanis egy újabb szöget vert az uniform jogalkalmazás koporsójába. Romániában eddig is problémák voltak ezzel, az állam egyre képtelenebb saját normáit gyakorlatba ültetni saját területén. Emellett lépésről lépésre adja fel az egészséges populáció célkitűzését is. Anyagi gazdagságát, altalajkincseit épp magánérdekeknek játssza át, miközben a tiltakozó polgárokat a karhatalom (ld. Pungești) és a jogalkotás (ld. bányászati törvény) eszközeivel tolja be a magánérdek alá. Szóval a román állam mint olyan, bizony agyhalál állapotába került, vegetatív szerveit pedig előbb-utóbb széthordják. És eme “nagyszerű halál” fölött olyan nemes ceremóniamesterek vigyáznak, mint Daniel Barbu, akinek fáradozásait, remélem, feljegyzi az utókor.

Azért vagyok, hogy ne legyek

Azt mondja Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, hogy pártja nem ellenfél, hanem szövetséges szeretne lenni. Mostanában rengeteg ilyen, a formállogikával enyhén bajos viszonyban lévő kijelentést lehet hallani szerte Kelet-Európában. Hogy valaki nem azért hoz létre pártot, hogy megmérettesse magát egy demokratikus versenyben, hanem hogy szövetséges legyen valakinek. A román és szlovák jobboldalon, a magyarországi baloldalon és az erdmagyar egyoldalon szaporodó gittegyletek egyetlen létezési célja, hogy ne legyenek, hogy feloldódhassanak a “nagy egységben”. Vagyis azért vannak, hogy ne legyenek.

Értem én, hogy ezek a pártocskák azért jönnek létre, hogy tagjainak minél előnyösebb szeletkét vágjanak ki a valamikor hatalom tortájából, hogy pozícióhoz és erőforrásokhoz jutassa ezeket az tagokat, de azért mégis, legalább nem kellene mímelni, hogy a köz szolgálatáért tevékenykednek?

Versengő múltak: az én igazam a legenyémebb igazság

A társadalmi emlékezés lobogóját lengetők leggyakrabban történelmi mítoszok állandósítására, a gyűlölködés meghosszítására és a konfliktusok igazolására használják a múltat – véli Felipe Fernández-Armesto a Times Literary Supplement online kiadásában. A Notre Dame Egyetem professzora a jelenkori, demokratikus Spanyolország pártos mitológiáit kritizálja, a “történelmi emlékezet” új keletű megerősödését, amely szerinte nem más, mint a politikai párttáborok versengésének cinikus eszköze.

Mint ismeretes, Franco halála után, a demokratizálódó ország elitjei egy ún. felejtési egyezményt (pacto del olvido) kötöttek, amely gyakorlatban egy konszenzusos politikai amnéziát jelentett: a jobb- és baloldal megfogadta, hogy elfelejti az egymás ellen elkövetett atrocitásokhoz kötődő erős érzelmeket. Nem teljese felejtést, az áldozatok ignorálását jelentette ez, csak annak felismerését, hogy egy lehetetlen felépíteni egy új demokráciát egy mélyen kettészakított társadalomban. Az igazságtétel helyét így a megbékélés, az születőt demokrácia alapjait érintő egyetértés keresése vette át. Ez a megoldás kétségtelenül hatékonynak és ésszerűnek tűnt akkor, ám a cikk az elmúlt években nagy lendülettel tért vissza az “emlékezési” hullám. A cikk szerzője úgy véli, a pártpolitikai versengés, az el- és leszámolás teljesen hatalmába kerítette ezt a múltidézést: egymással harcban álló levéltárasok, emlékműgyalázók, hullakeresők, utcanév-cserélők püfölik egymást mítoszokkal és ellen-mítoszokkal felszerelkezve. A végcél sosem az igazság feltárása, és a mindkét oldalon elesett áldozatok emlékének tisztelete, hanem a múlt értelmezésének a kisajátítása.

Felipe Fernández-Armesto a spanyol baloldalt kritizálja, amiért az harcol leghevesebben ebben az emlékezési háborúban. Az ilyen típusú harcok, azonban nem függenek politikai oldalaktól vagy ideológiáktól, a szereplők mindig kiléte adott történet és társadalom függvénye. A “rövid huszadik század” háborúit és diktatúráit megjárt Kelet-Európában a történelmi emlékezés kérdése talán még a spanyolnál is összetettebb. A múlttal való elszámolás és felejtés közé szorult társadalmak – és ilyen mind a magyar, mind pedig a román társadalom – szinte teljesen megragadtak imaginárius múltakban, amelyek lehetetlenné teszik egy jövő felé néző társadalmi konszenzus megalapítását.

Az elmúlt évek tökéletesen megmutatják, hogyan is működik ez a fajta emlékezetpolitika, amelynek tétje sem a jelenben, sem a jövőben, hanem a mindig a mulandó jelen apró-cseprő tyúkpereiben van. Románia kulturális elitjei jó ideje a kommunizmus emlékének formáiról harcolnak, a folyamat dinamikáját lépten-nyomon egy, a 2000-es években megerősödött konzervatív csoport adja, akik számára a múlttal való szembenézés nem annyira az áldozatok pontos felmérése, hanem egy átfogó morálvízió megfogalmazása, amelynek a célja a jelen politikai palettájának strukturálása és az ellenfél legitimitásának felszámolása. A Băsescu-Tismăneanu-féle vonal ez, ami nem más mint egy hatalmas metafora, amellyel a kortárs román politika jó fiúkra és rossz fiúkra, kommunistákra és antikommunistákra osztható. A történelmi tények itt is, mint egyébként minden emlékezetpolitikai projektben, csak addig számítanak, amíg a víziót konfirmálják, ellenkező esetben pedig, hát, így jártak a tények…

A magyar esetbe már bele se merek fogni, hiszen nem létezik olyan történelmi esemény Trianontól errefelé, amelynek ne lenne két radikálisan különböző értelmezése, és ezeknek az emlékezés-mintáknak ne lenne pontos jelenkori vonatkozása. A konszenzuális emlékezetprojektek, mint például amilyen az Emlékpontok nevű kezdeményezés volt, hamar elhalnak.

Miért is van ez?

Nem azért, mert az emberek általában vakok a tényekre (hiszen a tények ebben a kérdésben csak másodlagos fontosságúak) , vagy mert nem képesek megbocsátani. A társadalmi emlékezés révén létrejövő múlt mindig egy képlékeny valami. Mindig a jelen felől nézve születnek meg, a közösség konstruálja meg azokat. Ebben a tekintetben nincs különbség A és B múltértelmezés között. Egyik sem igazabb, mint a másik, egyik sem hűbb a múlthoz, mint a másik. Mindkettő egy társadalmi konstrukció eredménye, mindennapi emlékezési és felejtési praktikák, elitek által kiötlött értelmezések és kormányok által megalkotott törvények lévén jön létre. A múlthoz csak ezeken keresztül van hozzáférésünk, így valójában sosem tudhatjuk meg, hogy mi is történt igazán. Viszont választhatunk, hogy mi hogyan emlékezünk rá. A és B értelmezés között a különbséget mindig az adja meg, hogy milyen jövő fele visz.

A mostani egymásnak radikálisan ellentmondó múltszemléletek a társadalom megosztottságát viszik tovább. A szemléletek követői számára nem a történelmi hitelesség számít, hanem az értelmezések identitásképző ereje. A versengő múltak versengő közösségeket termelnek újra, és lévén, hogy az élet Kelet-Európában sem gazdasági felemelkedést, sem békés jólétet, sem társadalmi egyenlőséget nem ígér a belátható jövőben. Sőt, a különböző oldalak tartalmilag eltérő stratégiákat sem kínálnak. Adnak helyettük azonban néhány múltképet, néhány metaforát, amely legalább egy közösséghez való tartozás érzését biztosítják. Ez az utolsó dolog, ami megmaradt a ma emberének önbecsülésében: legalább van identitása. Ezért is harcol érte olyan vehemensen. Ha egyebe nincs, legalább van igazsága. S ha nem is az övé a legigazabb igaz, de legalább, ahogy a zseniális lengyel film, A bolond egy napja mondja: “az én igazságom a legenyémebb igazság!” És ez az, ami számít…

A liba ára

Volt az RMDSZ 1996 november 28-án Bukarestben tartott SZKT-jának (egyébként az volt az egyetlen ilyen tanácskozás, amelyet a fővárosban tartottak) egy félig-meddig komikus pillanata. A vita arról szólt (akkor még volt vita az SZKT-ban), hogy belépjen-e a Szövetség a Ciorbea-kormányba és ha nem, akkor milyen feltételekkel. Amikor az úgynevezett radikális szárny (akkor még volt radikális szárny) – amelyik ellenezte a kormányba-lépést – elvesztette az erről szóló szavazást, akkor megpróbálván menteni a menthetőt, azt javasolták, hogy az RMDSZ döntse el (merthogy akkor még döntött is az SZKT) milyen minimális feltételek mellett lép be a kormányba (például öt szintű területi autonómia minden magyarnak vagy valami ilyesmi). Ekkor Markó Béla lépett az emelvényhez és egy rendkívül plasztikus hasonlattal igyekezett meggyőzni az SZKT tagjait (akkor még meg kellett győzni legalábbis a többséget) a radikális szárny javaslatának képtelenségéről. Mint mondta, ha piacra megyek és libát akarok eladni vagy venni, akkor igyekszem a vevővel vagy az eladóval a számomra legjobb árat kialkudni és ez csak akkor lehetséges, ha a partner (vevő, vagy eladó) nem tudja, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni. Ha azonban eladás előtt kiírom az újságba, hogy mi az a legalacsonyabb ár, amelyért még eladom a libámat, hát az is bolond lenne, aki többet ajánlana. A szemléletes hasonlat meggyőzte a jelenlévőket, mert a testület nagy többséggel úgy döntött, hogy felhatalmaz egy tárgyalóküldöttséget a kormányba-lépés feltételeinek kialkudására, amelyeket majd egy későbbi SZKT-nak ratifikálni kell (akkor kezdte az SZKT utólag megerősíteni a korábban, szűk körben hozott döntéseket). Azóta az RMDSZ-szlengben „a liba ára” a politikai politikai megegyezések vagy kompromisszumok feltételeit jelenti, s az is bolond, aki azokat előre „kiírja az újságba”.

Ha a szombati, marosvásárhelyi SZKT-n elhangzott Kelemen-beszédet a fenti adoma ismeretében és összefüggésében elemezzük, akkor azt találjuk, hogy az RMDSZ elnöke nem zárta ki Tőkés felvételét a Szövetség EP-listájának egyik befutó helyére, viszont jelezte, hogy a liba ára nagyon magas lesz. Erre utal Kelemen Hunor beszédének ez a passzusa: „A jövő évi európai parlamenti választásokon a tulipán jele alatt és RMDSZ színekben kell indulnunk. Ez nem zárja ki a párbeszédet, nem zárja ki az együttműködést. Egyvalamit mégis kizár: nem engedünk a zsarolásnak és nem ígérünk befutó helyet olyan politikusoknak, akik a mi bizalmunkkal visszaéltek. Partnerséget ígérünk minden olyan személynek és szervezetnek, aki, és amely abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse.” A szöveg értelmezéséből az derülhet ki, hogy Tőkésnek és a mögötte álló Fidesznek nem elég anyagi áldozatot hozni a jelöltségért, hanem valamiféle bűnbánatot is kellene gyakorolnia, no meg hűségesküt tennie, hogy az egységért fog munkálkodni.

Eddig a párhuzam az 1996-os és a mostani SZKT között. Van azonban a tizenhárom év előtti és mostani tanácskozás között legalább két lényeges különbség is. Akkor a kormányba lépésről az SZKT szavazott és nem elnöki kinyilatkozással dőlt el. Továbbá a határozatot a testület két lépcsőben hozta meg. Előbb elvi döntés született arról, hogy az RMDSZ vállalja a részvételt a kormányban, s azután szavaztak a liba áráról, azaz a feltételekről. Jelen esetben arról, hogy egy RMDSZ-en kívüli személyiség a Szövetség EP-listáján induljon (gondolom, hogy ez alapszabályzati, sőt párttörvényi aggályokat is felvet) senki sem döntött, márpedig addig a liba áráról értelmetlen alkudozni, amíg nem tudni pontosan, hogy eladó, illetve eladható-e az a liba. Maga Kelemen Hunor is szükségét érezte, hogy beszédében kitérjen az RMDSZ-en kívül állókkal történő esetleges összefogás elvi feltételeire és azt mondta, hogy nem enged a zsarolásnak és nem ígér befutó helyet azoknak, akik visszaéltek bizalmával. E kijelentését azonban rögtön árnyalta következő mondata, miszerint partnere lehet mindenki (tehát, akár Tőkés is), aki abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse. Ez az álláspont viszont jogilag nehezen értelmezhető. Az RMDSZ elnöke ugyanis egyértelműen kijelentette, hogy a Szövetség „a tulipán jele alatt”, tehát egyedül és nem koalícióban kíván indulni az EP-választásokon. Ebben az esetben viszont nem látni, hogy milyen együttműködést, partnerséget tud ajánlani az RMDSZ a Szövetségen kívül álló személyeknek és szervezeteknek?

Mielőtt nehéz alkudozásba fognának a liba áráról, előbb ezt a kérdést kellene tisztázni.

Arcpoétika

Furcsa időket élünk. Ha stílszerűen akarunk fogalmazni, akár azt is mondhatnánk: egy kísértet járja be Európát – a bezárkózás, a megbélyegzés és a kirekesztés kísértete. Persze, ha nem akarnánk stílszerűen fogalmazni, akkor is ez lenne a helyzet. Az erdélyi magyar közéletet ennek a kontinentális trendnek a domesztikált példánya kísérti. A politikai nyilvánosság mindinkább egyoldalúvá válik, olyan dogmák telepednek rá, amelyek ellehetetlenítik a szabad beszédet és a termékeny gondolkodást. Mindannyian kényelmes közhelyekben dagonyázunk önelégülten, ezek megkérdőjelezéséhez pedig túl lusták vagy túl gyávák vagyunk.

Az elmúlt húsz évben létrejött egy köldöknézegető kisebbségi nyilvánosság, amelynek alapegysége, a nemzet mára olyan ortodoxiává vált, amely mögé mindenkinek fel kell sorakoznia, ha el akarja kerülni a nyilvános megvetést és kirekesztést. A nemzeti retorikán kívül ma elhelyezkedni nem legitim nézetkülönbséget, hanem istenkáromlást jelent, és mint olyan, nem ellenérvekkel, hanem létjogosultságának tagadásával találkozik lépten-nyomon. Más szóval, a romániai magyar közéletből mára kiveszett – ha létezett is valaha – az “agree to disagree”, az egyet nem értés létjogosultságát érintő alapkonszenzus, ennek következtében pedig lehetetlenné vált bármiféle párbeszéd. Az önsorsrontás biztos receptje ez, hiszen még a nyilvánvalóan helytelen vélemény szabad kifejezése is fontos, ha másért nem, azért, hogy kijelölje a helyes válasz felé vezető utat. Persze mindez csak egy plurális nyilvánosságban jöhet létre, ahol többféle álláspont mérkőzhetik meg egymással.

A ma uralkodó közéleti paradigmák egy meglévő jogait értékelni nem tudó, velük élni nem tudó kisebbségi politikai közösséget eredményez, amelyen belül egy önmaga be nem teljesülése miatt egyre hisztérikusabb, köldöknéző szimbolikus aktusokba menekülő, belharcoktól sem mentes csoport fog egymás mellett élni egy egyre növekvő, megcsömörlött és apatikus tömbbel.

Ennek a sodródásnak próbál gátat szabni az Erdélyi Baloldal névre hallgató blog. Célja rövid távon nem más, mint a jelenlegihez képest alternatív világok felvillantása. Hisszük, hogy pusztán a nemzet fogalmát fetisizáló, egyoldalú közbeszéd egyeduralmának kikezdésével már szolgálatot teszünk a rommagyar társadalomnak. Manapság oly sokszor elfelejtjük, hogy közéleti lényekként, politikai állatokként nem pusztán magyarok vagyunk, de munkások és kereskedők, férfiak és nők, idősek és fiatalok, házasok és egyedülállók, heteroszexuálisak és melegek, sofőrök és gyalogosok, könnyűzene-rajongók és moziba járók, gazdagok és szegények, stb. Az emberek identitása nem merül ki egy dolognál, hanem rengeteg, egymást keresztül-kasul átszelő részecskékből épül fel, és nincs két egyforma kombináció. A közéletnek is ezt kell leképeznie, nemcsak mérsékelten nacionalista, radikálisan nacionalista és nagyon radikálisan nacionalista opciókat sorakoztatja fel.

Az Erdélyi Baloldal szerzői mind Brian követői, azaz mind egyéniségek. Sokan nem is kimondottan baloldaliak, a szó kontinentális értelmében. Közös bennük az alternatíva irányi vágy és egy élhetőbb, decensebb és hosszú távon is fenntartható kisebbségi társadalom irányi elkötelezettség. Emellett valljuk az emberi méltóság szentségét, a szabadság, egyenlőség és testvériség fontosságát.

A műfajhoz szorosan hozzátartozó véleményanyagok és esszék mellett gyakran szemlézünk majd a nagyvilág sajtójából. Be szeretnénk mutatni, hogy mi is foglalkoztatja más országok lakosságát, mit és hogyan beszélnek máshol, mások. Csak így kerülhetjük el azt a köldöknéző aránytévesztést, amely saját ügyeinkkel kapcsolatban tesz egyszerre túlérzékennyé és tehetetlenné. Az Erdélyi Baloldal egy nyílt és interaktív blog, amely tárt karokkal várja az új szerzőket, véleményeket, témajavaslatokat és kommenteket.